A rendszerváltás zűrzavaros időszakában Győző, aki a tanács alkalmazásában hordja az időseknek az ebédet, elrabolja a Kamillát, hogy legyen a nagymamája és meséljen neki. Kamilla gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, mint ahogy élete kilencven esztendeje alatt szinte mindenhez, de a kis padlásszoba, ahol onnan kezdve rabként tengeti napjait, nem várt események helyszíne lesz. Mártonffy András 11 éjszaka című regényében semmi sem szokványos.
Kezdjük a főszereplőkkel: Győzőt születésekor problémás gyereknek gondolták, a szülei lemondtak róla, így a nagymamája vette magához. A fizikai ereje sokkal jelentősebb volt, mint a szellemi képességei, de így is megtalálta a helyét a világban – amikor már nem bírta a komoly fizikai munkát, ebédkihordó lett az önkormányzatnál. (Vagy még a tanácsnál?) Itt találkozott Kamillával, akinél minden nap a szükségesnél egy kicsit hosszabban időzött, mert élvezte a számára nosztalgikus hangulatot (és helyszínt, az illatokat), melyet a kedvesnek látszó idős hölgynél talált. Kamilla a századfordulón született, nagyon fiatalon ment férjhez a nála sokkal idősebb férjéhez, de a házasságuk hamar rémálommá vált, mivel férje mai kifejezéssel élve poszttraumás stresszel küzdött az első világháborúban szerzett traumáitól. Kamilla életének az egyik legfontosabb eseménye Brenner Józseffel, vagyis Csáth Gázával való megismerkedése volt, több szempontból is meghatározóvá vált rövidke kapcsolatuk.
Kamilla és Győző is szeretethiányos és traumatizált, de ez
nem meglepő a XX. század eseményeinek tükrében. Bár Győző az „emberrabló”, mégis
Kamilla irányítja a kettejük közötti furcsa dinamikát. A kikövetelt mesék pedig
elképesztőek – némelyik csak nyomasztó, de van amelyik horrorisztikus, mások
pedig hideglelősen egyediek.
„A valóság az valóság, mesélni pedig kitalált történetet kell. A kettőt nem jó összekeverni.”
Az idézetnek ellentmond és lehet, hogy belemagyarázás
részemről, de mintha az idős hölgy életeseményei ihlették volna a szürreális
meséket. Na és a narrátor – az ő alakja külön dicséretet érdemel, bár még
inkább nem adnám át neki személyesen, valamikor úgy is elkerülhetetlen lesz a
találkozásunk. 😊
A fantáziadús történet mellett két okból is jó volt olvasni
Mártonffy regényét. Az egyik az időskorral kapcsolatos gondolatok: finoman, de
őszintén fogalmazott meg igazságokat, de elkerülte, hogy falvédőre hímzett
közhelyek legyenek belőlük.
„A nagyon hosszú idő nagyon megváltoztatja a dolgokat. Olyan módon, amit a fiatalok egyáltalán nem értenek meg. Ahhoz, hogy felfogjuk az öregséget, öregnek kell lennünk. Furcsa érzés az ilyesmi.”
A másik, hogy nagyon szép, választékos nyelvezettel írta meg
a szöveget. Az egyik kedvenc, a családunkban gyakran használt szóval is
többször találkoztam - pedig a hepciáskodás nem túl gyakori kifejezés. A
fiacskám néha sok volt, de megvolt a helye a szövegben.
„Hogyhogy milyen lesz? Hát mi lesz a fénnyel, amikor lekapcsolod a lámpát? Nem lesz semmi. Vége van, és kész.”
Ennek ellentmondanék, mert szerintem ez tipikusan az a
regény, aminek hiába van vége, még jó ideig motoszkál bennünk egy-egy erősebb
jelenete.
